RÉSZLETEK HARCSAHORGÁSZ KÖNYVEKBŐL

Füstös Gábor – Harcsahorgászat

A harcsa táplálékának kiválasztásában nem válogatós, ha „rááll” valamire, addig eszi amíg van. Fő tápláléka a hal, de gyakran eszik rákot és az egérvándorlás időszakában gyakran fogyasztja a vízen átúszó kis rágcsálókat. Szintén a kedvencei közé tartozik a béka. Tógazdasági megfigyelés, hogy azoknak a tavaknak a partjáról, amelyekbe harcsákat helyeznek ki, a békák rövid idő alatt eltűnnek. A béka azonban nem alkalmazható a horgászathoz csaliként, mert természetvédelmi oltalom alatt áll! Horgászata során számos egyéb csali is előtérbe kerülhet. Nagyon jó a nadály, a pióca, a gilisztacsokor, a lótetű és a kagylóbél.

Fish könyvkiadó, 2002

Dr. Székely Ádám – A harcsa és horgászata

Majd mindenhol a harcsa kedvenc csemegéjének tartják a lótetűt. A felső-tiszai halászok kuttyogatójukat fel sem szerelnék más csalival, ha nem jutnának lótetűhöz. Nehezen érthető, hogy a harcsa miért szereti a lótetűt, hiszen természetes körülmények között elég ritkán jut hozzá. A harcsa életében elfogyasztott lótetű más táplálékhoz viszonyítva még ezrelékben is alig fejezhető ki. Minden bizonnyal szerepe van ebben a lótetű „zamatának”, de feltételezésem szerint annak is, hogy nagyon hasonlít az apró, páncél nélküli rákhoz. A lótetű egyetlen hátránya, hogy nem csak a harcsa, hanem minden más hal is kedveli; azért ugyan egyetlen horgász sem fog mérgelődni, ha a harcsa helyett termetes ponty vagy márna harap rá, annál inkább, ha keszeg lopkodja el. Ezért ahol sok a keszeg, ott inkább csak az esti órákban csalizzunk lótetűvel. A lótetű – az ország különböző tájai lóféreg, lóbogár, lótücsök, néven is ismerik – 4-5cm-re növő rovar. A kifejlett állat testének első részét, a tort keményebb kitinváz borítja, hátsó része a potroh, ez viszont elég puha. Leggyakrabban az érett lótrágyában található – a frissben nem -, de szereti a laza talajú virágoskertet, sőt a szemétdombot is. Tartózkodási helyét elárulja föld alatti járatának kivezető nyílása. Nedves talajban elegendő egy ásónyomnyi mélyen keresni, száraz földben viszont mélyre kell ásni. Tárolásra egyedül a lótetűistálló alkalmas, ezt akár bádogból, akár fából házilag célszerű elkészíteni, mert a kereskedelemben nem kapható. Az istálló rekeszekből áll, egy-egy rekeszbe csak egyetlen lótetűt tegyünk és az istállót mindig hűvös helyen tartsuk. Ha nem istállóban, hanem edényben tároljuk a lótetűt, egymásnak esnek, és az erősebbek felfalják a gyöngébbeket. A lótetű kétféleképpen tűzhető horogra: vagy a horog hegyét a fej mögött a toron és a potrohon át vezetjük annak végéig, vagy fordított irányban, a potrohon szúrjuk be a horgot, és annak hegyét a fej mögött kivezetjük. A horog beszúrásakor ügyeljünk, hogy a potrohából a bélsár ne fröccsenjen a kezünkre.

Mezőgazdasági Kiadó-MOHOSZ, 1980

Soltész Kálmán – A harcsafogás trükkjei

Klasszikus harcsa-csalinak számít még a lótetű, lóbogár, lótücsök, kinek melyik megnevezés kedvesebb. Feltalálási helyük: veteményeskertek, illatozó trágyadombok, főleg az öreg, igen büdös disznótrágyát kedveli. Egyik szedési módja is ennek a tulajdonságán alapul. Veteményeskertekben ássunk le úgy egy edényt (lehet öreg lavór, befőttesüveg stb.) hogy az edény szája a felszín alá kerüljön 1-2 cm-rel. Tegyünk bele az előbb említett illatozó disznótrágyából. A lótetűk a szagra belemennek, az edény falán pedig nem tudnak felkapaszkodni. A másik klasszikus szedési módja a trágyadombot kapával, ásóval, villával átforgatjuk. Tárolási módjuk: lótetű-istállóban történik, elkülönítve egymástól. Ha összezárva tartjuk őket, az, edény fala mellett körbe-körbe mennek és mikor összetalálkoznak, egyik a másikat szétszakíthatja, oly módon, hogy a két első igen erős ásólábát a másik bogárnak a tora és a potroha közé illeszti és szétfeszíti a két testrészt. A lótetű– istálló készülhet egyszerűen egymás fölé ragasztott gyufásdobozokból, de készülhet 6-8 cm vastag tömör fából, amibe ujjnyi vastag lyukakat fúrunk a kívánt mennyiségben. A bogarakat ezekben a lyukakban tároljuk. Természetesen fedőt készítsünk neki. Ezt a fajta csalit nem különösebben kedvelem.

Kaposvári nyomda Kft.,1994.

Dr. Székely Ádám – A harcsahorgászat kézikönyve

Folyóvízen, így különösen a Dunán, Tiszán, szinte mindenki esküszik rá, hogy a legjobb kuttyogatócsali a lótetű. Én is. Hogy miért vonzza annyira a lótetű a harcsát, azt nem tudom, hiszen sokkal kisebb mennyiségben juthat hozzá, mint bármely más táplálékához. Ennek ellenére a harcsa étlapján vitathatatlanul a kedvenc. Egyébként nem állok egyedül azzal a megállapítással, hogy állóvízen az ezüstkárász, folyóvízen a lótetű a „menő”, ezt vallják a faddiak is. A hármashorog két ágára egy-egy lótetűt húzok, valószínűleg megszokásból. Egyet kevésnek tartok, hármat pedig sajnálok feltenni, mert ez a csali állandóan hiánycikk. Az utóbbi időben nagy lett az ázsiója, szezonban a Tisza mellett már 20 Ft-ot is elkérnek darabjáért, és tartsd kitüntetésnek, ha ennyi pénzért neked adják el. Ha viszont tartósan zavaros a víz, már az eladók abajgatnak, hogy vedd meg egy tízesért.

Hogy mikor, mennyit, milyen arányban fogyaszt, azt a gyomortartalom árulja el. Ilyen vizsgálatokat azonban keveset végeztek, hiszen az gyakorlatilag nehézségekbe ütközik. A tógazdasági harcsák ugyanis azt esznek, amit enni adnak nekik. A természetes vizekből kifogott harcsák pedig piaci célt szolgálnak, vajon melyik halász járulna ahhoz hozzá, hogy a kutató a kifogást követően azonmód nekiálljon a drága pénzt jelentő halát feltrancsírozni. Két igen alapos gyomortartalom vizsgálatról azonban tudunk, igaz, nem napjainkban, hanem félévszázada történtek ezek, de jelentőségükből mindez mitsem von le. Az egyiket román kutatók végezték az Al-Dunán, 2250 db, tehát sok harcsa gyomrát vizsgálva meg. A harcsák gyomrában 50%-ban halat, 30%-ban rovart, 20%-ban rákot és egyéb állatot találtak. Amit lényegesnek tartok, hogy csak 50% volt a hal, s ennek igen kicsiny, elenyésző töredéke a nemes hal.

Formatív Kiadó, Nyomda 1991.